A Palóc Bakancsos Egyesület idei második túrája volt a január 20-ra szervezett Salgó, illetve
Somoskői vártúra. Persze voltak bátrabbak, akik egy héttel korábban az időjárással dacolva
megmászták a Csóványost, de arról számoljanak be ők, én pedig csak sajnálkozom, hogy nem
voltam elég bátor, így nem láthattam a csodásra fagyott kilátót.
Ferinek ez volt az első túraszervezése, amire nagy alapossággal felkészült, gondosan
megtervezett mindent. Ez sajnos nem mindig elég, néha az élet felülírja a terveket, de nem
szaladok előre, majd olvassátok. Autókkal jutottunk el Somosra, onnan indult a túra. Itt rögtön
meglepetésben volt részünk, mert felfedeztük a Bakancsos kocsmát, aminek – már csak az
elnevezés miatt is – nagyon megörültünk. Azon nyomban meg is lett a kötelező csoportkép a
kocsma előtt.
Az örömködés után nekiindultunk a túrának és ezzel pontosan egy időben rá is zendített a
hóesés. Az előrejelzés ugyan jósolt 40 százalékot a valószínűségére, de ez bizony 100
százalékosan esett. Először a jóslat alapján erre 13 óráig számíthattunk, de 13 órakor már 14
órát írt, és így tovább, vagyis egész nap élvezhettük a hóesésben való túrázást és mindenki
átértékelhette magában azon gondolatokat, hogy a hóesés a meleg szobából a kandalló mellől
nézve milyen szép. A frissen és megállás nélkül eső porhó a szép látványon felül arra volt
még jó, hogy véletlenül se lássuk az alatta lévő jeget, így izgalmasabban lehetett járni, és
egyben csúszkálni.
Utunk első jelentősebb állomása a Salgó vár volt, amelynek tövébe viszonylag sík terepen,
illetve kisebb emelkedő részeken jutottunk el. Azt, hogy milyen jelzéseken tettük meg az utat,
már nem tudom veletek megosztani, mert akkor még nem gondoltam, hogy erről valaha is írni
fogok, és nem jegyeztem meg, csak mentem a sorban a többiek után, elég, ha a túravezető
tudja hol vagyunk, gondoltam.
Szóval a Salgó vár aljánál tartunk. A várhoz vezető utolsó 200 méter megtétele érdekesen
zajlott. A meredek szakasz nagyon le volt fagyva, igencsak csúszott, óvatosnak kellett lenni és
meglehetősen lassan haladtunk. Azon gondolataimat, hogy „érjünk már fel végre”, csupán
azok írták felül, hogy remélem lefelé nem erre kell majd jönni! Szerencsére mindenki felért.
A várnál biztosan már többen voltatok, magam is, de bevallom ilyen időjárási és terep
körülmények között még sosem. Hurrá, akkor ez is meg volt, ki lehet pipálni, kihívás
teljesítve! A várban a szintek közötti közlekedés sem bizonyult egyszerűnek, a lépcsőfokokon
egyeletlen jéggé fagyott a letaposott hó. A fenti fedett részből a tízóraink elfogyasztása során
csodálhattunk az elénk táruló környező tájat, már amit láttunk belőle a ködtől és a szűnni nem
akaró hóeséstől. De persze még így is szép volt! És mivel egyszer minden jó véget ér, utunk
folytatására szólított fel Feri túravezetőnk. Ekkor szembesültünk azzal, hogy bizony lemenni
is arra fogunk ahol feljöttünk, mert nincs más út. Elkezdtük a leereszkedést és egyben eljött a
nagy esések időszaka is. Lefelé még rosszabb volt menni, mint feljönni. Csúszott mint a
hétfene! Szinte mindenki testközelbe került a talajjal, másképpen nem lehetett se megoldani,
se megúszni. Nem lennénk Palóc Bakancsosok, ha nem születtek volna kreatív megoldások a
leérkezés megkönnyítése érdekében. Akinek erős volt a nadrágja, az egyszerűen leült és
kézzel letologatta magát a lejtőn, más pedig próbált törpejárásban menni, hogy ha már esni
kell, akkor a talaj közelsége miatt kisebbet kelljen. Nagyon vicces volt, de mindenki
sérülésmentesen leérkezett. Itt köszönném meg, hogy mindenki törekedett arra, hogy szükség
esetén segítséget nyújtson a társának a nehéz percekben, és a kialakult helyzetek kapcsán
mindenki visszafogottan és diszkréten nevetett az esések láttán!
Következő állomásunk az 571 méteres magasságban lévő Boszorkánykő sziklaszirtje volt, bár
tudom, hogy Feri a szíve mélyén tisztába volt vele, hogy ebből sokat nem fogunk látni és
élvezni sem, az időjárási viszonyok és a veszélyesség miatt, ahová végül nem is másztunk fel
– kivéve a legbátrabb fiúkat (Sanyi, Robi, Feri, és mi csak óvó tekintettel figyeltük, ahogy
bátran szökdeltek a jeges sziklán), de legalább ott is voltunk, és ezzel is nőtt a megtett
kilométer. A néveredethez kapcsolódó monda szerint itt szabadultak meg a boszorkánysággal
megbélyegzett asszonyoktól. Jó hír, hogy valamennyi női túrázó folytatta az utat, nincsenek
köztünk boszorkányok, vagy ha mégis, senki nem akart tőlük megszabadulni.
Barangolásunkat a Salgóbánya környéki bányák között folytattuk, amelyeket hol a magasból
csodálhattunk, hogy leereszkedve az úton a földszintről. Itt a legszebb és a leglátványosabb
képnek a Salgóbánya szélén található Tehenesi Bányató ígérkezett, amit másképpen a
Salgóbányai tengerszemnek is neveznek. Ez méltán a Medves-vidék egyik gyöngyszeme,
csodás a bazaltfalak által övezett kis tavacska. A befagyott tófelszínt ugyan ellepte a fehér hó,
de így is szép látványban lehetett részünk.
Itt érkezett el a mai nap azon része, amikor a túravezetőnk átértékelte a mai napra tervezett
túra útvonalát. Eredetileg hosszabb vonalon, Szlovákián keresztül értük volna el a Salgói
várat. Erre a napi útviszonyok teljesen alkalmatlanok voltak, így másik és egyben egy
rövidebb úton közelítettük meg a falut, amelynek határában már elénk tárult a település fölé
emelkedő magasló vulkáni csúcson található középkori Somoskői vár. A faluba megérkezve
megörültünk, hogy végre kinyitott a Bakancsos kocsma. Társaink egy része úgy gondolta,
hogy az egész napos ázás, csúszkálás és fagyoskodás után a kályhában ropogó tűz mellett
megjutalmazza magát egy, vagy esetleg több szamovárban készített forralt borral és
kihasználja a szintén Bakancsos wifi kód adta lehetőségeket.
De voltunk páran olyanok, akinek persze semmi nem elég, ezért irányba vettük a várat és a
vár északi részén található orgonasípra emlékeztető bazaltoszlopokat. A várhoz persze itt is
felfelé kellett menni a jeges úton, de ami még ennél is rosszabb volt, a bazaltorgonához lefelé.
Az ide való lejutást tekintettem a nap megkoronázásának. Igaz Györgyike!??? Az „alig”
szakaszt a semmi biztonságot nem nyújtó erdei lépcsőfokokon – persze az addigra már
teljesen elázott kesztyűkben kapaszkodva -, a korlátok biztonságát remélve, ezért azt szorosan
átölelő fogással araszoltunk fokról fokra lefelé. Azért az igazsághoz hozzátartozik, hogy ez
volt a női változat. Láttam ugyanis, ahogy Robi és Flóri úgy szökdeltek lefelé, mintha a
főutcai korzón lennének. Kicsit el is szégyelltem magam! A bazaltnál elkészültek a kötelező
fényképek és indultunk vissza. A felfelé menetel valahogy mindig könnyebb, jobban tapad a
bakancs talpa, így jobbára ezt a szakaszt is megúsztuk.
A Petőfi kunyhónál vártuk össze egymás, ott még előkerültek a hátizsákból az akkor teljesen
megfagyott maradék falatok és a termosz aljából az addigra langyosra hűlt, de még kicsit
átmelegítő tea.
Mottó: a kép foltok elmúlnak, de az élmény örök!
Ezt a kis összefoglalót ajánlom elsősorban Ferinek a túravezetéséért,valamennyi ott jelenlévő
és nevetősen vicces izgalmakat átélő túratársamnak és persze azoknak is, akik nem tudtak
részt venni, remélve, hogy kedvet tudtam csinálni ahhoz, hogy a következő túra alkalmával
együtt rójuk a kilométereket.
Táv: 11,71 km, szintemelkedés 578 m, 3,35 km/h, a túra pontértéke 32, részt vett 14 fő
Palóc Bakancsosnak lenni nagy élmény!
/Annamária/
No Comments